A kaparászás hallatán nyomban megdermedtem. Elillanni készülő öntudatom a másodperc törtrésze alatt tért vissza elmémbe, és ezzel együtt a szívem is heves dobogásba kezdett. Éreztem, ahogy a nyakamban az ütőér lüktetve pulzál, a fülemben pedig tompán dobol a vér. Szinte a lélegzetem is visszafojtottam. A kaparászás nem hallgatott el, sőt, mintha még erősödött is volna. "Talán az egyik szomszéd keresi a kilincset, vagy talán segítségre van szüksége valakinek." — futott át az agyamon, de a lelkem mélyén éreztem, hogy messze nem erről van szó. Miközben az ajtóról le nem vettem a szememet, egy sanda pillantást vetettem a mosogató melletti csöpögtetőre. Lassú mozdulattal odanyúltam, és megragadtam egy műanyag markolatot.
— Ki az? — kiáltottam oda, és közben valami láthatatlan, felső hatalomhoz fohászkodtam magamban, hogy értelmes, emberi válasz érkezzen.
Egy hangos dübbenés volt a felelet, mintha valaki erősen ráütött volna az ajtóra. Ezt egy újabb követte, amit elnyújtott, mély hangú hörgés kísért. Mozdulni sem bírtam a félelemtől, csak markoltam a kezemben azt a valamit, és egyre növekvő kétségbeeséssel hallgattam az újabb és újabb dörrenéseket. "Ha csendben maradok, talán elmegy" — reménykedtem, de aztán agyam távoli zugából előtört a racionalitás sugara, és rémülten jöttem rá, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Miután a Roland elment, nem fordítottam a zárra a kulcsot, hiszen még járni sem volt elég erőm, nemhogy ilyenekkel foglalkoztam volna. Az ajtó dörrenéseiből ez egyértelművé is vált, hiszen ha nincs jól bezárva, van egy kis holtjátéka.
Ebben a pillanatban megmozdult a kilincs, és ez úgy hatott rám, mintha benyomtak volna rajtam egy gombot. Agyamban felzúgott egy sziréna: "Be kell zárni az ajtót!", és már mozdultam is. Pontosan emlékszem mindenre, mintha csak egy lassított film képkockái peregnének a szemeim előtt. Amint elrugaszkodtam a mosogató mellől, az ajtó bizonytalanul kinyílt, és a résen egy lilás árnyalatú kéz nyúlt be tapogatózva. Sosem láttam halottat, de a számtalan horrorfilm és az elolvasott rémtörténetek alapján tudtam, hogy a lilás-bíboros árnyalatot a testben a gravitáció törvényeinek engedelmeskedő, majd megalvadó vér okozza, ami átsejlik a bőrszöveten. Két ugrással az ajtónál teremtem, és testem teljes súlyával csapódtam neki, amitől az iszonyú erővel vágódott a könyöktől a lakásba lógó karra. Egy lehetetlen hangú reccsenés hallatszódott, a kézfej ujjai pedig szanaszét meredtek, ahogy az inak megfeszültek benne. Ez még messze nem jelentett győzelmet, hiszen az ajtó nem csukódhatott be az útjában levő végtagtól, ráadásul a túloldalról heves lökést éreztem — válaszul az iménti akciómra. Az elnyújtott hörgés zihálóbb lett, ráadásul újabbak is csatlakoztak hozzá, és egyre szaporodott a dörömbölés hangja. Többen voltak tehát az ostromlóim. Néhány centire eltávolodtam az ajtótól, majd újra nekivágódtam, mire a kar ismét reccsent egyet. A könyékrészen felszakadt a bőr, és kilátszottak alóla a fehéres-iszamós csontok, nyilvánvalóan nem sok tartotta. Önkéntelenül odasújtottam a még mindig a kezemben szorongatott tárggyal, mire feketés árnyalatú massza fröcskölt a falra. Az agyamat elborító vérgőzös ködön keresztül is rájöttem, hogy a csepegtetőben tárolt legnagyobb, ráadásul fűrészes élű kést sikerült megragadnom. Ezzel szoktunk például káposztát darabolni, hiszen éles, jó a fogása, és a készlet többi tagjával ellentétben ennek nem hajlik el a pengéje. Miközben vállammal a betörni készülő valamik ellen tartani próbáltam az ajtót, a konyhakéssel újra meg újra lecsaptam, amitől a kar egyre ernyedtebben lógott, majd egyszer csak elvált a testtől és cuppanva hullott a hidegpadlóra.
A röpke győzelem feletti örömöm gyorsan elszállt, amikor egy hevesebb lökés kibillentett az egyensúlyomból, majd egy újabb fel is borított. Miközben a padlóra zuhantam, az esést tompító reflexeim miatt elejtettem a kezemben tartott kést, ami zörögve csúszott végig az előszobán, egészen a konyha legtávolabbi faláig, majd ott megállapodott. "Fegyvertelen vagyok" — futott át az agyamon, de gondolkodni sem volt időm, mert az ajtó hevesen kivágódott, én pedig először szembesülhettem a támadóimmal. Erőteljes bűz csapott meg, miközben a konyhában égő gyertya imbolygó lángja egy zilált, idős női arcra vetült, amiből egy semmibe révedő szempár bámult egyenesen felém. A nő torkából hiányzott egy darab, a seb környékén pedig alvadt vér szennyezte be a szürkés árnyalatú bőrt. Mögötte más alakok is mozgolódtak, ketten, talán hárman. Az életösztönöm elég erős volt ahhoz, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadjam a kifelé (éppen a folyosó felé) nyíló fürdőszobaajtó sarkát, és teljes erőből a támadó felé lendítsem. Mivel a zombi — teljesen nyilvánvalóan az volt — éppen előregörnyedt, hogy megragadjon, az ajtó sarka úgy homlokon ütötte, amitől az egyensúlyát vesztve zuhant vissza a folyosóra, és ezzel az egyik társát is leverte a lábáról. Egy századmásodpercig sem tétlenkedtem, felpattantam, bevágtam az ajtót, és egy tökéletes mozdulattal elfordítottam benne a kulcsot.
Máris éreztem az újabb dübbenést, a hörgések pedig ismét felerősödtek. Remegő kézzel rántottam ki a kulcscsomót a zárból, hogy a középső, hevederzárat is elfordíthassam vele. Az istent leszidtam az égből, amiért ilyen sok kulcsot tároltam egy karikán, de hát sok helyre voltam bejáratos... A hátamat az ajtónak vetettem, és közben egyre csak 'lapozgattam' a kulcsokat. Annyira izgatott voltam, hogy a reszketéstől közben többször is kicsúszott az ujjaim közül a keresett darab, a hátamon érzett lökések pedig nem csillapodtak. Nem tudom, hány másodperc telhetett el, mire sikerült biztos kézzel megfognom a zárhoz való kulcsot, de amint ez sikerült, azonnal bedugtam a zárba, és egy tekerés nyomán a két pánt becsúszott a betonba vésett lyukakba. Egy fél lépést hátráltam az ajtótól, nyeltem egy nagyot (szinte belefájdult a gigám, mivel a szám közben teljesen kiszáradt), és rémülten néztem körül, mivel torlaszolhatnám el a bejáratot. Míg eddig átkoztam, hogy befelé nyílik az ajtó, most ezt áldásnak tekintettem. Megfordult a fejemben, hogy elé gurítom a hűtőt, de mivel az görgős, félő volt, hogy ha betörnek, egy pillanatig sem jelent majd nekik akadályt, ezért inkább a kisszobába rohantam. Az IKEÁ-s komód tetejéről az ágyra dobtam a kistévét (úgy, bedugva), majd egy heves mozdulattal mindent lesöpörtem róla. A sarkánál fogva megragadtam, és egy erőset rántottam rajta. Szerencsére fenyőből volt, és egy csomó fiókja üresen állt, ezért nem tanúsított komoly ellenállást. Mivel a szobát még mindig csak lomtárnak használtam, egy halom kacat útban volt, amiket erőteljes rúgásokkal próbáltam eltakarítani, a komódot pedig közben egyre csak cibáltam. Zörögve hullottak odébb a fürdőszobából ide hordott vödrök, és kisszékek, én pedig közben valamibe úgy belerúgtam, hogy még most is be van dagadva tőle a bal lábam nagyujja. Akkor persze ezzel nem foglalkoztam (talán meg sem éreztem), hiszen a zombik bármelyik pillanatban beszakíthatták az ajtót. A szoba padlójába mély csíkot szántottam a szekrénnyel, a küszöb alumínium szegélyét pedig felgyűrtem vele, de ez most egyáltalán nem számított. Az előszobába értem, ahol a szűk hely miatt át kellett szökellnem felette, mert nem mertem megkockáztatni, hogy továbbra is a hátamat mutassam a kijáratnak. A komódot innentől már tolni is tudtam, és egy erőteljes mozdulattal a bejárathoz is löktem. Szerencsére elfért faltól-falig, viszont talán csak derékig ért, tehát messze nem jelentett tökéletes megoldást. Valami más is kellett.
A bejárati ajtó nem tömör fa, csak két vékony lemez, közte keresztirányú kartonnal. Ezt más lakások beszakadt ajtóin láttam. A zombik pedig erősek voltak, amit a dörömbölés hangjából és a korábbi dulakodásból is megállapíthattam. Még egy szekrény kellett, amit rátehettem a komód tetejére. A nagyszoba bútorainak felső része megfelelőnek tűnt. Beugrottam a helyiségbe, és emberfeletti erővel leemeltem az ablakhoz legközelebb eső szekrény tetejét. Ágynemű huzatok voltak benne, és egyáltalán nem volt könnyű, de a halálfélelem miatt kölcsönkapott erő elegendőnek bizonyult a megemeléséhez. Néhány lépéssel az ajtóhoz vittem, és rátettem a komód tetejére. Jó, ha nyakig ért így ez a 'torony'. A dörömbölés csak nem maradt abba, ezért egy percet sem pihenhettem, hát leemeltem egy újabb szekrényt. A megerőltetéstől reszkető karral emeltem a tákolmány tetejére, majd később az akasztós szekrényt is az ajtó elé toltam, amolyan második védvonalként. Így már elég biztosnak látszott a védelmem. A konyhába csúszott, iszamós pengéjű kést erősen megmarkoltam, és lekucorodtam a szoba szőnyegére.
Folyamatosan az ajtót figyeltem, és minden dörrenésnél összerezzentem, azt várva, mikor mozdul meg a bútorkupac. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A rettegés majd' eszemet vette, és fogalmam sem volt, mitévő legyek. Emlékszem, hogy egyszer a kést eldobtam, a fülemre szorítottam a kezem, és úgy ordítottam, vagy nem is, inkább hisztérikusan sikoltoztam, hogy "Menjetek el! Hagyjatok már békén! Takarodjatok innen!", meg ilyenek. A támadóimnak persze esze ágában sem volt engedelmeskedni, csak tovább püfölték az ajtót. Ez nem volt egy túl ésszerű húzás a részemről, de ebben a helyzetben agyam már felmondta a szolgálatot, és nem tudott ésszerű cselekedeteket sugallni. Aztán valamennyi idővel később azon kaptam magam, hogy a szőnyegen guggolva előre-hátra hintázok, a fogaim össze-össze koccannak a reszketéstől, holott a hajam és az egész testem izzadtságban fürdött. A csendet csak saját ziháló lélegzetem törte meg...és csak ekkor fogtam fel a környezetemet: csend...elmentek.
Miközben a szobába a felkelő nap fénye tört be, eldőltem a szőnyegen, és átadtam magam a mellkasomból visszatarthatatlanul előtörő, görcsös zokogásnak.
