A kaparászás hallatán nyomban megdermedtem. Elillanni készülő öntudatom a másodperc törtrésze alatt tért vissza elmémbe, és ezzel együtt a szívem is heves dobogásba kezdett. Éreztem, ahogy a nyakamban az ütőér lüktetve pulzál, a fülemben pedig tompán dobol a vér. Szinte a lélegzetem is visszafojtottam. A kaparászás nem hallgatott el, sőt, mintha még erősödött is volna. "Talán az egyik szomszéd keresi a kilincset, vagy talán segítségre van szüksége valakinek." — futott át az agyamon, de a lelkem mélyén éreztem, hogy messze nem erről van szó. Miközben az ajtóról le nem vettem a szememet, egy sanda pillantást vetettem a mosogató melletti csöpögtetőre. Lassú mozdulattal odanyúltam, és megragadtam egy műanyag markolatot.

— Ki az? — kiáltottam oda, és közben valami láthatatlan, felső hatalomhoz fohászkodtam magamban, hogy értelmes, emberi válasz érkezzen.

Egy hangos dübbenés volt a felelet, mintha valaki erősen ráütött volna az ajtóra. Ezt egy újabb követte, amit elnyújtott, mély hangú hörgés kísért. Mozdulni sem bírtam a félelemtől, csak markoltam a kezemben azt a valamit, és egyre növekvő kétségbeeséssel hallgattam az újabb és újabb dörrenéseket. "Ha csendben maradok, talán elmegy" — reménykedtem, de aztán agyam távoli zugából előtört a racionalitás sugara, és rémülten jöttem rá, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Miután a Roland elment, nem fordítottam a zárra a kulcsot, hiszen még járni sem volt elég erőm, nemhogy ilyenekkel foglalkoztam volna. Az ajtó dörrenéseiből ez egyértelművé is vált, hiszen ha nincs jól bezárva, van egy kis holtjátéka.

Ebben a pillanatban megmozdult a kilincs, és ez úgy hatott rám, mintha benyomtak volna rajtam egy gombot. Agyamban felzúgott egy sziréna: "Be kell zárni az ajtót!", és már mozdultam is. Pontosan emlékszem mindenre, mintha csak egy lassított film képkockái peregnének a szemeim előtt. Amint elrugaszkodtam a mosogató mellől, az ajtó bizonytalanul kinyílt, és a résen egy lilás árnyalatú kéz nyúlt be tapogatózva. Sosem láttam halottat, de a számtalan horrorfilm és az elolvasott rémtörténetek alapján tudtam, hogy a lilás-bíboros árnyalatot a testben a gravitáció törvényeinek engedelmeskedő, majd megalvadó vér okozza, ami átsejlik a bőrszöveten. Két ugrással az ajtónál teremtem, és testem teljes súlyával csapódtam neki, amitől az iszonyú erővel vágódott a könyöktől a lakásba lógó karra. Egy lehetetlen hangú reccsenés hallatszódott, a kézfej ujjai pedig szanaszét meredtek, ahogy az inak megfeszültek benne. Ez még messze nem jelentett győzelmet, hiszen az ajtó nem csukódhatott be az útjában levő végtagtól, ráadásul a túloldalról heves lökést éreztem — válaszul az iménti akciómra. Az elnyújtott hörgés zihálóbb lett, ráadásul újabbak is csatlakoztak hozzá, és egyre szaporodott a dörömbölés hangja. Többen voltak tehát az ostromlóim. Néhány centire eltávolodtam az ajtótól, majd újra nekivágódtam, mire a kar ismét reccsent egyet. A könyékrészen felszakadt a bőr, és kilátszottak alóla a fehéres-iszamós csontok, nyilvánvalóan nem sok tartotta. Önkéntelenül odasújtottam a még mindig a kezemben szorongatott tárggyal, mire feketés árnyalatú massza fröcskölt a falra. Az agyamat elborító vérgőzös ködön keresztül is rájöttem, hogy a csepegtetőben tárolt legnagyobb, ráadásul fűrészes élű kést sikerült megragadnom. Ezzel szoktunk például káposztát darabolni, hiszen éles, jó a fogása, és a készlet többi tagjával ellentétben ennek nem hajlik el a pengéje. Miközben vállammal a betörni készülő valamik ellen tartani próbáltam az ajtót, a konyhakéssel újra meg újra lecsaptam, amitől a kar egyre ernyedtebben lógott, majd egyszer csak elvált a testtől és cuppanva hullott a hidegpadlóra. 

A röpke győzelem feletti örömöm gyorsan elszállt, amikor egy hevesebb lökés kibillentett az egyensúlyomból, majd egy újabb fel is borított. Miközben a padlóra zuhantam, az esést tompító reflexeim miatt elejtettem a kezemben tartott kést, ami zörögve csúszott végig az előszobán, egészen a konyha legtávolabbi faláig, majd ott megállapodott. "Fegyvertelen vagyok" — futott át az agyamon, de gondolkodni sem volt időm, mert az ajtó hevesen kivágódott, én pedig először szembesülhettem a támadóimmal. Erőteljes bűz csapott meg, miközben a konyhában égő gyertya imbolygó lángja egy zilált, idős női arcra vetült, amiből egy semmibe révedő szempár bámult egyenesen felém. A nő torkából hiányzott egy darab, a seb környékén pedig alvadt vér szennyezte be a szürkés árnyalatú bőrt. Mögötte más alakok is mozgolódtak, ketten, talán hárman. Az életösztönöm elég erős volt ahhoz, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadjam a kifelé (éppen a folyosó felé) nyíló fürdőszobaajtó sarkát, és teljes erőből a támadó felé lendítsem. Mivel a zombi — teljesen nyilvánvalóan az volt — éppen előregörnyedt, hogy megragadjon, az ajtó sarka úgy homlokon ütötte, amitől az egyensúlyát vesztve zuhant vissza a folyosóra, és ezzel az egyik társát is leverte a lábáról. Egy századmásodpercig sem tétlenkedtem, felpattantam, bevágtam az ajtót, és egy tökéletes mozdulattal elfordítottam benne a kulcsot.

Máris éreztem az újabb dübbenést, a hörgések pedig ismét felerősödtek. Remegő kézzel rántottam ki a kulcscsomót a zárból, hogy a középső, hevederzárat is elfordíthassam vele. Az istent leszidtam az égből, amiért ilyen sok kulcsot tároltam egy karikán, de hát sok helyre voltam bejáratos... A hátamat az ajtónak vetettem, és közben egyre csak 'lapozgattam' a kulcsokat. Annyira izgatott voltam, hogy a reszketéstől közben többször is kicsúszott az ujjaim közül a keresett darab, a hátamon érzett lökések pedig nem csillapodtak. Nem tudom, hány másodperc telhetett el, mire sikerült biztos kézzel megfognom a zárhoz való kulcsot, de amint ez sikerült, azonnal bedugtam a zárba, és egy tekerés nyomán a két pánt becsúszott a betonba vésett lyukakba. Egy fél lépést hátráltam az ajtótól, nyeltem egy nagyot (szinte belefájdult a gigám, mivel a szám közben teljesen kiszáradt), és rémülten néztem körül, mivel torlaszolhatnám el a bejáratot. Míg eddig átkoztam, hogy befelé nyílik az ajtó, most ezt áldásnak tekintettem. Megfordult a fejemben, hogy elé gurítom a hűtőt, de mivel az görgős, félő volt, hogy ha betörnek, egy pillanatig sem jelent majd nekik akadályt, ezért inkább a kisszobába rohantam. Az IKEÁ-s komód tetejéről az ágyra dobtam a kistévét (úgy, bedugva), majd egy heves mozdulattal mindent lesöpörtem róla. A sarkánál fogva megragadtam, és egy erőset rántottam rajta. Szerencsére fenyőből volt, és egy csomó fiókja üresen állt, ezért nem tanúsított komoly ellenállást. Mivel a szobát még mindig csak lomtárnak használtam, egy halom kacat útban volt, amiket erőteljes rúgásokkal próbáltam eltakarítani, a komódot pedig közben egyre csak cibáltam. Zörögve hullottak odébb a fürdőszobából ide hordott vödrök, és kisszékek, én pedig közben valamibe úgy belerúgtam, hogy még most is be van dagadva tőle a bal lábam nagyujja. Akkor persze ezzel nem foglalkoztam (talán meg sem éreztem), hiszen a zombik bármelyik pillanatban beszakíthatták az ajtót. A szoba padlójába mély csíkot szántottam a szekrénnyel, a küszöb alumínium szegélyét pedig felgyűrtem vele, de ez most egyáltalán nem számított. Az előszobába értem, ahol a  szűk hely miatt át kellett szökellnem felette, mert nem mertem megkockáztatni, hogy továbbra is a hátamat mutassam a kijáratnak. A komódot innentől már tolni is tudtam, és egy erőteljes mozdulattal a bejárathoz is löktem. Szerencsére elfért faltól-falig, viszont talán csak derékig ért, tehát messze nem jelentett tökéletes megoldást. Valami más is kellett.

A bejárati ajtó nem tömör fa, csak két vékony lemez, közte keresztirányú kartonnal. Ezt más lakások beszakadt ajtóin láttam. A zombik pedig erősek voltak, amit a dörömbölés hangjából és a korábbi dulakodásból is megállapíthattam. Még egy szekrény kellett, amit rátehettem a komód tetejére. A nagyszoba bútorainak felső része megfelelőnek tűnt. Beugrottam a helyiségbe, és emberfeletti erővel leemeltem az ablakhoz legközelebb eső szekrény tetejét. Ágynemű huzatok voltak benne, és egyáltalán nem volt könnyű, de a halálfélelem miatt kölcsönkapott erő elegendőnek bizonyult a megemeléséhez. Néhány lépéssel az ajtóhoz vittem, és rátettem a komód tetejére. Jó, ha nyakig ért így ez a 'torony'. A dörömbölés csak nem maradt abba, ezért egy percet sem pihenhettem, hát leemeltem egy újabb szekrényt. A megerőltetéstől reszkető karral emeltem a tákolmány tetejére, majd később az akasztós szekrényt is az ajtó elé toltam, amolyan második védvonalként. Így már elég biztosnak látszott a védelmem. A konyhába csúszott, iszamós pengéjű kést erősen megmarkoltam, és lekucorodtam a szoba szőnyegére.

Folyamatosan az ajtót figyeltem, és minden dörrenésnél összerezzentem, azt várva, mikor mozdul meg a bútorkupac. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. A rettegés majd' eszemet vette, és fogalmam sem volt, mitévő legyek. Emlékszem, hogy egyszer a kést eldobtam, a fülemre szorítottam a kezem, és úgy ordítottam, vagy nem is, inkább hisztérikusan sikoltoztam, hogy "Menjetek el! Hagyjatok már békén! Takarodjatok innen!", meg ilyenek. A támadóimnak persze esze ágában sem volt engedelmeskedni, csak tovább püfölték az ajtót. Ez nem volt egy túl ésszerű húzás a részemről, de ebben a helyzetben agyam már felmondta a szolgálatot, és nem tudott ésszerű cselekedeteket sugallni. Aztán valamennyi idővel később azon kaptam magam, hogy a szőnyegen guggolva előre-hátra hintázok, a fogaim össze-össze koccannak a reszketéstől, holott a hajam és az egész testem izzadtságban fürdött. A csendet csak saját  ziháló lélegzetem törte meg...és csak ekkor fogtam fel a környezetemet: csend...elmentek.

Miközben a szobába a felkelő nap fénye tört be, eldőltem a szőnyegen, és átadtam magam a mellkasomból visszatarthatatlanul előtörő, görcsös zokogásnak. 

...itt vagyok.

Szóval amikor felébredtem (vagy inkább visszanyertem az eszméletem), hihetetlenül fájt a fejem, a tagjaim pedig nehezek voltak, mint az ólom. Ha kinyitottam a szemem, rögtön rám tört a hányinger, ezért nyomban be is csuktam, a fejem pedig a párnámba temettem. Mindig ezt szoktam csinálni, ha nappal kellene aludnom. Sikerült már egyszer-kétszer eszméletlenül berugnom, de ilyet én még sosem éreztem. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem leszek képes kikászálódni az ágyamból, és hálát adtam a sorsnak, amiért a fejem mellett, a szőnyegen találtam egy üveg ásványvizet, mert így nem is kellett.
Így hát visszaaludtam, de nem tudom, mennyi időre. Egyszer mintha csörgött volna a telefonom, néha mintha hangos csattanást hallottam volna az utcáról, máskor meg szirénázást és egyéb zajokat, de sosem ébredtem föl ezekre teljesen. Elaludtam, felébredtem, elaludtam, felébredtem, és ez így ment valameddig, ki tudja meddig. Ahogy egyre tisztult a fejem, és egyre inkább képes voltam a gondolkodásra, az a benyomás is egyre erősödött bennem, hogy az előző napi (?) bulin a vicces kedvű társaim valamilyen kábítószert keverhettek az italomba csak, hogy feldobják a hangulatomat, vagy mittomén minek. Haragot éreztem, elkeseredett dühöt, amiért ezt tették velem. Néhány fiatalkori próbálkozástól eltekintve sosem éltem ilyen szerekkel, sőt, kínosan vigyáztam arra, hogy nehogy valamikor vágyat érezzek a használatukra.

Valamennyi idő után aztán — még mindig — zúgó fejjel 'tértem magamhoz'. Késő este lehetett, mert odakint már sötét volt, na meg persze a szobában is. Nagyon is sötét, de ezt a fizikai állapotom okozta érzéki csalódásnak tudtam be, és nem foglalkoztam vele. Felültem, hogy felkapcsoljam az íróasztalom lámpáját, megragadtam a zsinórt, majd lenyomtam a gombot, de a megszokott kattanástól eltekintve semmi nem történt. Ösztönösen a videóra néztem, a kijelzőjéről ugyanis mindig meg tudtam állapítani, ha áramszünet volt (a lámpám esetleg csak kiégett). Azon sem világítottak az ismerős alakú számok, és a tévé piros ledje sem hasított bele a sötétbe. Kikászálódtam az ágyamból, és az ablakhoz lépdeltem. Az egész szoba alkoholgőzös levegővel volt teli, ezért jobbnak láttam kiszellőztetni. Amikor kinyitottam az ablakot, láttam, hogy nem csak a mi házunkban nincs villany, hanem az egész környéken sincs. Egyetlen ablakban, egyetlen folyosón sem égett a lámpa, nem villogtak kéken a televíziók, de még a közvilágítás sem üzemelt. Ráadásul az eget is vastag felhőtakaró borította, ezért sem a hold, sem a csillagok nem szolgáltattak legalább egy kis fényt. Vaksötét volt odalent. Egy-egy ablakban gyertyaláng, máshol elemlámpa fénye villant. Most mindenki jól megszívta — gondoltam magamban, miközben a fürdőszobába indultam a vaksötétben.

A faliszekrény bal oldalán lennie kellett egy csomag mécsesnek, amiből már jó párat elhasználtam az illóolajozáshoz meg a rendhagyó együttlétekhez, de a maradékot itt tároltam. Óvatosan tapogatóztam a felsőbb polcok felé, nehogy leverjek valamit, és hamarosan a kezem ügyébe is került egy kósza mécses. 'A többit majd a fény mellett megkeresem' — gondoltam, és a konyhába mentem egy öngyújtóért. A mikró mellett rutinosan tapintotam rá egyre, két kattintással tüzet gyújtottam, az égő mécsest pedig az asztalra tettem. Imbolygó fénye bevilágította és egyben kísértetiessé is tette a konyhát. Most pont úgy nézhettem ki a szemközt lakók ablakából, mint ők az enyémből nézve, leszámítva, hogy én alsógatyában és alvós pólóban ácsorogtam a szekrénynek dőlve. Az asztalon megpillantottam a buliban vett cigi dobozát. Maradt még benne egy pár szál. Kivettem egyet, a számba tettem, és ismét a gyújtóért nyúltam, a kezem azonban félúton megállt. Miért is ne a gyertyával? Az nem olyan hétköznapi, van benne valami egyedi. Tartottam tőle, hogy a füst majd megszédít egy kicsit, mivel a fejem még mindig nem volt az igazi. Tompa fájdalom bujkált benne, a szám kiszáradt, a fülem pedig zúgott egy kissé, kényelmetlenül emlékeztetve ezzel a buli zajára. Ennek ellenére megragadtam a mécsest, és meggyújtottam vele a cigit. "Valahol most halt meg egy tengerész miattam" — gondoltam elmosolyodva, és kifújtam a füstöt. "Micsoda hülyeség!".

Az ablakhoz léptem, és kinyitottam, hogy a füst inkább az utcára szálljon, mint a lakásba. A keret — mint mindig — recsegve tudatta, mennyire ellenzi ezt a manővert, nagyon is hangosan recsegve... azaz... inkább a csend volt nagyobb, mint máskor. Sőt, évek óta lakom ebben a lakásban, de ilyen csendet korábban még sosem 'hallottam'. Ott álltam az ablakban, számban a parázsló végű cigarettával, és a sötétséget bámultam. Sem a ház tövében, az utcán, sem a játszótér túlfelén, de még az ablakból jól látható budai oldalon sem égett egyetlen lámpa, sem az utcákon, sem a házakban. Nem jártak a villamosok, és autók sem mentek az utcán. A távolról jövő, máskor szüntelen tompa morajlás helyett most maximum a szél süvítése hallatszott. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mi a nyavaja történhetett? Felrobbant egy erőmű? Vagy itt a világvége? Akkor még nem tudhattam, mennyire ráhibáztam a dologra.

Nyugodtan szívtam a cigarettámat a kora őszi éjszaka kellemes huzatjában, és egyre jobban pörögni kezdett az agyam. A lehetőségek egész tárháza futott végig a gondolataimban, és amíg az apokalipszis különböző módozatain járattam az agyam, egyre csak a sötétséget kémleltem, néha meg azt a kevés gyertyafényes ablakot a távolabbi épületekben. Csend. A falakon a cigarettafüst árnyéka imbolyogva kígyózik a plafon felé. Odalent most rákezdett egy tücsök, ezzel együtt pedig mintha csoszogó léptek zaját hallottam volna valahonnan a ház közeléből. Egy kicsit kihajoltam az ablakból, hogy jobban halljam — és esetleg lássak is valamit. "A franc egye meg ezt a tücsköt," — morogtam magamban, — "hogy pont most kell ennek is rázendíteni...", de azért csak tovább füleltem. Egyre biztosabb voltam benne, hogy valaki vagy valakik mászkálnak odalent, de nem értettem, miért olyan lassan, és miért nem szólnak egy szót sem. Miért nem beszélgetnek vagy valami? Ahogy a szemem meresztettem, mintha a körvonalaikat is láttam volna, de ilyen sötétben ennél többre nem futotta. Ekkor eszembe jutott, hogy a szekrényemben van egy elemlámpa, aminek elég jó kis fénye van. Ezzel mentem mindig túrázni is, mert egyrészt vízhatlanra gyártották, másrészt kényelmes volt a fogása. Annak a fénye a földszintig is simán levilágítana, bár úgy emlékeztem, a legutóbbi alkalommal már elég gyengék voltak benne az elemek. 

A csikket sietve kipöcköltem az ablakon, felkaptam az asztalról a mécsest, majd a fürdőszobába léptem, hogy egy másikat is elővegyek. Lekaptam a csomagot a polcról, és magammal vittem a szobába. Közben a folyosóról mintha szintén csoszogást hallottam volna, de ezt elütöttem magamban azzal, hogy nyilván valamelyik lakó igyekszik lefelé a vaksötétben. Két újabb mécsest gyújtottam meg, az egyiket a szekrényre tettem egy dísztányérba, a másikat meg a számítógép-asztalra. Kinyitottam azt az alsó szekrényt, amiben az elemlámpát szoktam tárolni, de nem volt ott. Sietve az ágyneműtartót is felnyitottam, és kivettem belőle a túrazsákomat. Kikotortam belőle a jobb híján ott tárolt több tucat nejlonszatyrot, és már a kezembe is akadt a lámpa. Bekapcsoltam. Hát, valóban elég sárga volt a fénye, de a semminél még mindig több. Visszamentem a konyhába, és az ablakhoz léptem. Az előszobában elhaladva még hallottam, hogy a szomszédjaim éppen az ajtóm előtt szerencsétlenkednek. Hát igen, a lépcsőházban egy deka fény nincs, így célszerű fél kézzel a falat tapogatva közlekedni. Az elemlámpa fényét az ablakból az utcára irányítottam, oda ahonnan hallani véltem a hangokat. Ahogy a megsárgult fénykör egy emberi alakra vetült, valami olyat láttam, amit addig a legrosszabb rémálmaimban sem tudtam elképzelni.

Az illető tétován imbolygott a lámpafényben. 40 év körüli férfi lehetett, némileg régimódi ruhákban. A fél arca valamilyen baleset során leszakadt, és a bőr himbálózva csüngött a mellkasára, amin a fehér pólót vastagon átáztatta már a vér. Az ajak híján kilátszó fogsora sárgás csillogással verte vissza a lámpám fényét, felette pedig a nyers hús fénylett. Egy szempillantás alatt rájöttem, hogy ennek az embernek minden józan számítás szerint halottnak kellett volna lennie. Éreztem, ahogy a szívem hevesebben kezd dobogni, a testemet kiverte a hideg verejték, a szemem előtt pedig lilás fénypontok pattogtak. Az utcán dülöngélő alak ekkor szemével a fényt követve felnézett rám az ablakba, majd bizonytalan nyöszörgés kíséretében felém nyújtotta a karját, amitől a lelógó arcbőre átvetődött a bal vállán. Nem bírtam tovább a látványt, és egy nagyot lépve a mosogatónál teremtem, hogy gyomrom kiadhassa csekély tartalmát. Mivel az utóbbi órákban mindössze ásványvizet fogyasztottam, szinte csak az is jött vissza, de a hányás ettől nem volt kevésbé heves. Köhögve, krákogva görnyedtem a mosogató fölé, és közben az ájulás kerülgetett. De nem adhattam át magam a jótékony öntudatlanságnak, mert ebben a pillanatban agresszív kaparászás kezdődött a bejárati ajtón...

Az egész úgy kezdődött, hogy a születésnapomon egy hatalmasat buliztunk egy kis társasággal, és nagyon berúgtam. Vagyis valamivel nagyon kiütöttem magam, de nem emlékszem, hogy pontosan mivel. Szeptember 6-a volt, én pedig aznap töltöttem be a 30-at. A haverok már tavaly óta azzal húztak, hogy idén egy hatalmas tombolást csapunk a tiszteletemre, de azt gondoltam, ezt csak úgy mondják, de amikor eljön az idő, úgysem fognak ráérni. Tévedtem.

Gondoltam, a részemről megvendégelem őket itthon, kajálunk egy nagyot, iszogatunk, aztán elmegyünk egyet bulizni valamelyik buzibárba. Ott nem zavarunk senkit, ha hangosak vagyunk. Tényleg jöttek is a legjobb komáim, meg a párom, de nemigen volt étvágyam, ezért csak egy pár falatot ettem. Cserébe viszont kettő helyett ittam, így mire a metróhoz értünk, már csak úgy tántorogtam, a Nyugatihoz érve meg hánytam is. De ez nem olyan hányás volt, mint máskor, mert nem lettem tőle rosszul, hanem — hülyén hangzik, de — még élveztem is. Komolyan jól esett. Felélénkültem, mire az Alteregoba értünk, és itt kezdtem aztán igazán elengedni magam. A mindig zárkózott énem valamitől most kiszabadult a börtönéből, és tombolni kezdett. Korábban csak egyszer éreztem ilyet, amikor Miskolcon karaokeztünk néhány csoporttársammal. Akkor csak boroskólát ittam, de valahogy sikerült úgy elengednem tőle magam, hogy elképesztően jól énekeltem, gátlások nélkül. Két hét múlva az egész személyzet előre köszönt. Most is valami hasonló történt.

Igaz, a születésnapom az idén vasárnapra esett, de ettől függetlenül Lady Dömper a színpadon köszöntött, én meg gátlások nélkül álltam ki a sok buzi elé. Ha nem rúgok be ennyire, lecsavarom annak a hülyének a fejét, aki elárulta Dömpernek, hogy születésnapos vagyok, de így még élveztem is a helyzetet. Aztán amikor a műsor véget ért, és újra megszólalt a zene, a pólómat ledobva pörögtem órákig. Mindenki engem figyelt, a barátaim egy része meg el is képedt rajtam, mert még sosem láttak ilyennek. Egy másik részük viszont mindentudó félmosollyal nézett néha össze — már amennyire az összekuszált érzékszerveimmel képes voltam bármit is felfogni a körülöttem történő dolgokból.

Éppen ezért fogalmam sem volt, mikor indultunk el haza, és arra sem emlékszem, mikor értünk célba. Szinte semmire sem emlékszem abból, ami egy pont után történt. Annyi maradt csak meg, hogy az ágyamban fekszem, a Roland fölém hajol, és azt kérdezgeti tőlem, hogy jól vagyok-e. Meg talán mintha még azt mondta volna, hogy aludjam ki magam, ő majd este jön, mert el kell mennie dolgozni. Ha ezt mondta, akkor ennek volt is alapja, mert előre tudtuk, hogy alvás nélkül kell majd munkába menni, sajnáltuk is miatta szegényt. Ekkor láttam (?) őt utoljára... de most abba kell hagynom, mert megint jönnek...

Normál körülmények között elnézést kellene kérnem tőled, amiért egy ilyen vacak spirálfüzetbe kezdtem írni ezt naplót, de jelenleg ennek semmi jelentősége nincs. Sőt, semminek semmi jelentősége nincs, mert már minden mindegy. Azt sem tudom, ki vagy Te, létezel-e és ha igen, mikor olvasod mindezt. Nem is érdekel. Ha senki nem olvassa, amit most leírok, az sem számít. Nem azért írom, hanem, hogy megkíméljem magam a meghibbanástól.

Tartok tőle, hogy kezdem egyre jobban elveszteni az eszem. Amióta bezárkóztam a lakásba, nem hallottam élő ember hangját...vagyis talán még az első napon, de azt meg inkább ne hallottam volna. Szóval itt állok talán az egész Földön egyes egyedül, és ez a tudat, — na meg az, hogy bármelyik pillanatban számomra is eljöhet a vég — szépen lassan felőrli az idegeimet. Nem merek zajt csapni, mert meghallják, nem merek fényt gyújtani, mert meglátják. Talán ha dúdolnék magamnak, könnyebb lenne, de azt is maximum suttogva merek. Még a sírástól is majd megfulladok, nehogy felfigyeljenek a szipogásra, és rám törjék az ajtót. Mindezt negyedik napja, tudván tudva, hogy az ennivalóm hamarosan elfogy, és ha nem próbálok meg kitörni innen, akkor éhen halok. Vizem is már csak két flakonnal van — még szerencse, hogy kivételesen egy egész kartonnal vettem —, de a csapból nem merek inni. Az a biztos halált jelentené, vagy legalábbis ezt az izét, amit nem tudom, minek nevezzek.

Szóval amíg észnél vagyok és élek, a nappali órákban megpróbálok minél többet lejegyezni az utolsó napjaim történéseiből. Ha már az olvasáshoz egyszerűen nincsenek idegeim (próbáltam, de minden apró nesz elvonta a figyelememet), legalább az írás kösse le egy kicsit az agyamat. Az éjjeli sötétséget sajnos nem lesz sokkal könnyebb elviselni, de amíg azon agyalok, miként folytassam majd másnap az írást, talán szerzek magamnak egy pár pihentető percet. De ha így haladok, addig sem jutok el, hogy elmeséljem, miről is van egyáltalán szó.